Prológus

Miért is várja egy tizenöt éves lány, hogy végre eltűnjön pár napra otthonról? Én elmagyarázom nektek: a szüleim totál befásultak és régimódiak. Néha úgy odakiabálnám nekik, hogy „Hahó! Már 1970-et írunk, rég elhagytuk az ötvenes éveket!”, a nővérem egy igazi mintagyerek. Tudjátok, az a tipikus jó kislány. Tökéletesre fésült haj, gyönyörű rózsaszín ruhák és rengeteg udvarló. A nővérem két szóval: mindenki álma. Meg hát ott van még a papa, aki előszeretettel pipál a verandán és meséli a háborúban szerzett – néha  nagyon szomorú – történeteit. A papát szeretem nagyon.
Na, félreértés ne essék, semmi bajom a szüleimmel, vagy a hisztérika nővéremmel, egyszerűen jó eltűnni otthonról egy kicsit.

– Mindent belepakoltál? – ült le a nővérem az ágyam szélére. – Gondolok itt szép ruhákra, kiegészítőkre, szalagokra – kezdte számolni az ujjain a sok, felesleges kacatot.
– Köszönöm, hogy aggódsz értem – mondtam, miközben hatalmasat csaptam a kézfejére, tudatva vele, hogy most azonnal hagyja abba a már bepakolt dolgaim áttúrását –, de minden megvan, amire szükségem lesz.
– Csíkos pólók és térdi érő nadrágok? Ez az a minden? – kérdezte gúnyos hangon. – Na, hadd vegyem kezembe az irányítást.
A válaszom mindössze egy szemforgatás volt, mert tudtam, hogy úgysem tudom lebeszélni róla és ha akarja, akkor úgy is átrendezi az egész bőröndömet.

Fél órával később, miközben pakoltam vissza a felesleges felsőimet – köztük volt az egyik legnagyobb kedvencem is, de Rozit nem lehetett meggyőzni arról, hogy a bőröndbe maradjon – Rozi elkezdett valamit motyogni.
 – Kedves naplóm! Ma szemeztünk Lajossal – olvasta fel hangosan a sorokat, miközben az ágyon heverészett. Amint realizáltam magamban, hogy a nővérem éppen életem eddigi legnagyobb – és egyetlen – szerelmes sztoriját akarja végigolvasni – azonnal rávetettem magam a hátára és harapni kezdtem a lapockáját, mire ő sikítozni kezdett. Ez nem bizonyult elégnek, hiszen a fekete füzetemet továbbra sem tudtam kitépni a kezei közül, így durvább dolgokhoz folyamodtam. Szó nélkül oldalba rúgtam, mire egy hatalmasat káromkodva kiejtette kezei közül a gyűrött füzetemet. Diadalmasan emeltem kezeimet a magasba, miközben ő az ágyamon szenvedett.
– Te nem vagy normális, Sára! – mérgelődött. S abban a pillanatban, ahogy elfordultam sátáni nevetést hallatva – elkapta göndör fürtjeimet és egy hatalmasat rántott rajtuk, én pedig a földre rogytam jajgatva.
– Lányok! – lépett be apu az ajtón. – Már nem vagytok gyerekek, kérlek hagyjátok abba!
– Sári kezdte! – védekezett a nővérem. Gyönyörű, hosszú fekete haja, most összekócolva meredezett mindenfelé.
– Te áruló! – néztem rá összehúzott szemekkel. Mindig ezt csinálta, már egészen kiskorunk óta, úgyhogy teljesen megszoktam, hogy mindenért én vagyok a saras. Apu csípőre tett kézzel állt az ajtóban, majd egy legyintéssel jelezte, hogy „nekem aztán teljesen mindegy ki volt a hibás, csak fogjátok be  a szátokat”. Tipikus édesapa.
                Miután Rozival kellőképpen lilára ütöttük egymást – átmentem a nagypapa szobájába. A rádió előtt ült, igen közel tartva a fejét hozzá, ami kívülről elég viccesen festett, de a papa nem szórakozásból ült így, hanem mert elég rosszul hallott, így hát a szomszédok is megszokták, hogy a Váradi lakás folyton zajos, hogy a papa is értsen néha valamit.
– Papa – álltam meg a háta mögött, úgy vettem észre, hogy feltűnt neki a jelenlétem, mert lehalkította a rádiót. – Lassan indulok az IFI táborba, csak szerettem volna elbúcsúzni tőled. Egy hét múlva jövök csak vissza. Addig is gondolj rám néha!
– Sárikám, te vagy az? – nézett fel a papa. Nagyszerű, tehát semmit sem hallott az előzőekből.
– Igen papa, és lassan indulok is – öleltem meg.
– Hová? – kiabálta.
– Az IFI táborba – kiáltottam vissza.
– Hová? – tolta fel a sapkáját, hátha segít a hallásán.
– Sehova papa – legyintettem egyet -, majd jövök – nyomtam egy csókot a homlokára, majd kimentem a szobából.

– És nagyon vigyázz magadra! – mondta anyu hetedszerre. – Hallgass a nevelőkre, ne szökj el, ne gyújts rá, időben aludj el, nehogy drogozz!
– Akkor minek menjek, ha semmit nem csinálhatok? – kérdeztem szarkasztikusan, amit én egyébként nagyon humorosnak tartottam  –  ellenben a szüleimmel, akik egyből elfehéredtek és valószínűleg azon gondolkodtak, hogy Rozi után hogyan sikeredett egy ilyen gyerek, mit én. Végül folytatta anyu.
– Ötven borítékot megcímeztem, az a dolgod, hogy feladd. Részletes beszámolót mindenről!
Vigyázzállásba álltam, szalutáltam egyet, majd gyorsan megöleltem aput és Rozit – aki a fülembe súgta, hogy neki külön írjak – és felszálltam a rozoga buszra, ami egyenesen a Kálvin Kálmán táborhoz vitt.
A busz annyira öreg volt, hogy szerintem a nagyapát ezzel vitték harcolni a németek ellen. Talán még egy katona is bujkál valahol az ülések között.
Két gondolat között leültem egy szimpatikus ülésre és elkezdtem a naplómba feljegyezni pár felvetésemet.
Időközben a már a második megállónál álltunk meg. Hirtelen egy erőtlen torokköszörülést hallottam balról. A füzetemet gyorsan a táskámba nyomtam és felnéztem. Egy körülbelül tizenöt-tizenhat éves srác állt előttem. Kicsit hosszabb, hullámos haja volt, barna keretes szemüveget és rövidnadrágot viselt inggel, a kezében pedig egy vastag könyvet szorongatott.
– Szabad ez a hely? – kérdezte félénken.
– Persze – mosolyogtam, majd gyorsan lepakoltam az ülésről az egyik hátizsákom. – Váradi Sára – nyújtottam a kezem – , de a barátaim csak Sárinak szólítanak.
– Peti – tolta fel a szemüvegét  –, Juhász Peti – szorította meg enyhén a kezemet.
– Merre tartasz? – kérdeztem barátságosan.
– A „KK” táborba – mosolygott –, te?
– Én is! – örvendeztem. – Legalább lesz ismerősünk.

Az út további része csendesen telt. Egy-két nevetés hallatszott az autóbusz hátsó részéből, Peti néha-néha felmordult, valami ezer oldalas krimit olvasott – így rengetegszer bújta kétségbeesetten a lapokat azt hajtogatva, hogy „csak ne a portás legyen a gyilkos, ő túl jó ember ahhoz!”.
A rádióban egy Szécsi Pál dal szólt, s bár nagyon recsegett-ropogott, azért kivehető volt a „Csak egy tánc volt” című dala. Emlékszem Rozival teljesen beleszerettünk három éve a Táncdalfesztivál alatt. Egy csomó levelet beküldtünk, hogy Pál nyerjen, elég csalódottak voltunk, amikor kiderült, hogy „csak” a harmadik lett.
Magamban teljes hangerőn énekeltem a dalt, közben arra gondoltam, hogy Pál ezt csakis nekem, Váradi Sárinak küldi.
– Szereted ezt a dalt? – fordult felém Peti.
– Kedvencem. Miért? – érdeklődtem.
– Mert amióta megszólalt csak mosolyogsz – válaszolta, majd visszafordult a könyvéhez, én pedig bámultam kifelé az ablakon; eszelősen vigyorogva – gondolatban Szécsi Pállal táncolva.